Sokat gondolkodtam azon az elmúlt hónapokban, hogy mennyire befolyásolja majd az eredményeket egy VBn az, hogy hazai közönség előtt futunk és sajnos tévedtem: én ugyanis azt hittem, hogy elvárásokon felüli teljesitményeket nyújtunk majd ám ez nem igy lett… A körités pedig tökéletes volt: jó szállás, jó kaja, 5 csapatkisérő, akik között ott volt a gyúró meg a pszihológus is, mint a “nagyoknak”, rengeteg hazai lelkes szurkoló, sok ismerős a rendezők között és a már unalomig leedzett terepek. Na itt van szerintem a bökkenő: a sok edzés, edzőtábor amiket az utóbbi években gyúrtunk, főleg a selejtező terepekre voltak pozitiv hatással. Azokat többé kevésbé sikerült is abszolválni, ami az én pechemet illeti, hát van ilyen, de erre majd még visszatérek.

Ami viszont a középtáv döntő és a váltó terepét illeti, teljesen meghajolt rajta a magyar mezőny. Ilyen kemény, viharvert, bozótos, nehezen futható és szintes terepen jóformán semmit nem készültük. És odalettek az álmok, a rengeteg edzésmunka ellenére nem jöttek az eredmények. Pedig a közönség valóban üvöltött, de nem volt elég ahhoz, hogy a távoli erdőszegletekben is erőre kapjanak az emberek. Kár. A férfi váltó eredménye persze kiváló, de mint tudjuk az sem volt felhőtlen, igy a dobogón elmaradt a zászlólengetés…

Ami engem illet, hát kezdjük talán azzal, hogy miért is a sprint lett az én számom, hiszen azt a kérdést legalább100 ember tette fel nekem az utóbbi időben: a válasz egyszerű, a válogató versenyek közül ezt megnyertem. A középtávon csak 4. lettem, a hosszún meg 5., de azt nem is szerettem volna, ahhoz úgy éreztem, nem vagyok már elég kitartó. A közép jó lett volna, de sajnos mindenki azt akarta. Igy utólag nem értem, hogy miért?!

Szóval tudatosan a sprintre készültem már egy ideje, úgy gondolom, hogy fizikailag és fejben is ott voltam ahol terveztem. A mezőny erős, ez tény, de ennek ellenére be kellett volna jutnom a döntőbe. Életemben először nem úgy álltam oda a rajthoz, hogy “jaj, csak jussak be valahogy a döntőbe, aztán majd lesz az valahogy”, hanem úgy, hogy “nyugi, ez csak egy erőpróba, délután lesz az igazi”. Nagyon biztos voltam abban, hogy ott a helyem a döntőben. De ilyenkor jön a Sors és közbeszól: az átfutópont után nekimentem egy fának, behasadt a szemem alatt és a szemem is rendesen könnyezett és megijedtem. Pár másodperc leblokkolás, dekoncentráció, hibás másodpercek, aztán újra észbekapok, nyomom a végét, de már érzem, hogy késő. A szemem a helyén, a szivem viszont vérzik. Első kieső, 5 másodperccel lemaradva. Ez egy kegyetlen érzés, főleg itthon, a családom, a szeretteim és a rengeteg magyar szurkoló előtt. Sirtam. És ezt nagyon nehéz feldolgozni. Nem tudom mire lettem volna képes a döntőben, de azt hiszem, hogy a felszabadult érzés, hogy ott vagyok, döntőt futok itthon és üvölti a közönség a nevemet, berepitett volna a célba és boldog lettem volna akárhányadikként végzek is. Igy viszont nem találom a helyem azóta sem…