Első részvételem a 10Mila-n

Április végén, a 10Mila váltóverseny előtt volt alkalmam egy bő hetet Nurmijärviben, Helsinkitől nem messze északra eltöltenem. A fő cél természetesen a 10 fős váltóversenyen való indulás illetve az arra való készülés volt, ám rentgeteg más élménnyel is gazdagodtam. Egy nagyon kedves családnál laktam, ahol természetesen mindkét szülő is aktív futó, nem volt gond megértenünk egymást (Érdekes is volt látni, hogy az apa minden egyes nap ugyanúgy eljött futni, mikor mi is indultunk és korántsem számít ott élsportolónak). Hamár az előbbi sorokban célokról beszéltem, nem szabad kihagyni, hogy az egész kinttartózkodás egyben a Junior VB-re való célirányos felkészülés is volt, hisz ezzel a 10 nappal megtripáztam a Skandináviában eltöltött napjaim számát (egyben az északi terepeken történő edzéseim számát is).

A Rajamaen Rykmentti az egyik legtörténelmibb klub Finnországban, több, mint 70 éves; és északi hagyományokhoz híven nagyon sok aktív tagja is van. Érdekes volt látni, hogy a keddi közös éjszakai tömegrajtos edzésen (!) jó 40-50-en lehettünk csak felnőttek. Szóval nagyon jó technikai edzésekkel készültünk. Április 18.-án, pénteken utaztunk ki kettesben jóbarátommal, Kerényi Mátéval, majd szombat-vasárnap egyből egy kisebb versenyen vettünk részt (Ankkurirastit é Silja Rastit). Ezek a versenyek annyiban leptek meg, hogy 1800-2000 fő indult rajtuk – hát igen ez kint a ’kis’ verseny – kíváncsian vártam, hogy akkor milyen is egy nagy J. Az elsőn még sikerült eléggé elbóklásznom, meg kellett tanulni, hogy mennyire nagyon le kell lassítani újból és újból a pálya közben – igazán technikás részek váltották egymást. Vasárnap azonban próbáltam az összes hibámat kijavítani és egy jól koncentrált futással a 6. helyet sikerült megszereznem a jó 60 fős, szinte az összes finn válogatottat felvonultató mezőnyben. Hétközben jó edzéseket csináltunk – a ház ahol laktunk nagyon közel volt a tájfutóterepekhez.

Péntek délután indultunk a 10Milára, amit igazából egész héten vártunk. Egy nagy csapatbusszal mentünk, Helsinkiből pedig átkompoztunk Stockholmba. Ez is egy nagy élmény volt – még nem volt alkalmam ilyen 16 órás hajóutat megtenni: saját kis szobáink voltak ágyakkal, fürdővel, na meg persze sok adómentes bolt és bár is volt a fedélzeten. Tehát kényelmes volt az utunk. A 10Mila nem messze zajlott Stockholmtól, Rosersberg kastélyánál. Nem tudom pontosan mennyi résztvevő volt, de 5-6 ezer fő biztosan. A férfiaknál 360 10fős váltó állt rajthoz. Én a kettes csapatunk 10. futója (befutóembere) voltam; úgy, ahogyan Ádám is, csak ő a Pan-Kristianstad-nál. Máté a 4., szintén hosszú pályát futotta. A null-idő este 10-kor volt, tehát az első 7 futó sötétben kellett, hogy megtegye a pályáját; nekem nappali pálya jutott. Azonban nem akármilyen; köztudottan a 4. és a 10. pálya a leghosszabb a 10Milán; a 4. a ’hosszú éjszakai’, ami most 16,5 km volt, a 10. pálya pedig 17,7 km volt. Az egyes csapatunk potenciális esélyes volt az első 10 hely valamelyikére, mi pedig az első 70-be vártuk magunkat. (Ahol még bőven jó egyes csapatok is vannak). Tavaly a kettes csapat 69. lett, ami egy bűvös szám, úgyhogy megkértek, ha valahol a 70. hely körül fogok futni mindenképp pontosan 69. nek jöjjek be.

A csapatunk elég jól kezdett, a 60. hely körül jártunk az első 2-3 futó után. Az ötödik futónál vszítettünk egy picit, visszacsúszott a 110. hely köré. Innen végig a 80. hely körül mozogtunk. A 9. futó (aki egyébként a csapat edzője is) a 82. helyen váltott engem, kb. reggel 7-8 óra magasságában (szerencsére volt időm aludni, engem csak hajnal 4 óra körül vittek ki a szállásról az arénába). Elég kemény tempóban kezdtem; az első két átmenet elég hosszú volt, próbáltam minél kevesebb teret veszíteni. Vártam, hogy mikor alakul körülöttem a ’nagy boly’ amiről már legendákat hallottam. Az első 4-5 km-en nem nagyon volt körülöttem senki, csak nálam gyengébbek, így csináltam ahogy tudtam. Ezután azonban kezdtem felfigyelni rá, hogy egyre többen lettünk. Szerintem valahol a 3-as pontnál néhányan behibáztak és engem is beért 2-3 futó, úgyhogy máris 10-en lettünk. Hatalmas darálásba kezdtünk és éreztem, hogy keményedik a tempó. Nem nagyon hibáztunk és több embert is beértünk. Az átfutónál (olyan 10km-nél) már kezdett kicsit felszökni bennem az adrenalin, de éreztem, hogy jó amit csinálok, éreztem, hogy javítottam a helyemen. A pálya második része emelkedős és technikás volt, újabb futókat értünk be és elkezdődött a helyezkedés, lökdösődés. Próbáltam mindent beleadni; 29 pont volt de már a 27-esen mindenki teljesen ’kész’ volt. Beértem az előttem induló Christian Wartbichlert, illetve Pijak Ondrejt is felfedeztem magam körül. Ott volt még egy brit válogatott srác is. A befutó jó másfél perc hosszú volt, őrületes hajrá. Sikerült minden még reálisan megfogható futót megelőznöm rajta (szeretem a hajrákat) – és végül a 68 helyen fuottam be (pont nem 69. ..). Nagyon örült a csapat, hisz sikerült 14 helyet felhoznom. Kerek 100 percet futottam a pályán, kicsit jobb is, mint amit terveztem rajta, de sokat segített a rentgeteg együttfutás. Az első csapatunk Matthias Merz brilliáns utolsó futásával a 4. helyen fejezte be a versenyt, volt mit ünnepelnünk. Ádámék csapata, és maga Ádám is kiválóan futott, a 6. helyet szerezték meg a Pan-Kritianstad-dal. Büszke vagyok, hogy ilyen jó csapatban futhattam és arra is, hogy igazi elit tájfutókkal ismerkedhettem meg, edzhettem velük. Tuomas Tervo és Matthias a két legismertebb futó a csapatból; de nekem ismerős volt a második csapatunk első futója, illetve az első csapatunk 5. futója is a junior VB-kről. Egy kicsit vidámabb, felszabadultabb hajóút után április 29.-én, hétfőn utaztunk Helsinkiből vissza haza, Budapestre.